9:23-kor indult a vonatunk az állomásról, ami gyalog kb félórányira van a szálláshelyünktől. Odasétáltunk (közben majdnem eltévedtünk, de aztán szerencsére a jó tájékozódóképességem segítségével mégis megtaláltuk a célpontot. Egy felüljárón kell átmenni a túloldalra, ahol megvettük a jegyet (olcsó vonat napi kétszer van talán, 8 euróba került a retúr jegy Thesszalonikibe), majd visszajöttünk az innenső oldalra. A felüljáróhoz liftek is tartoznak, felfelé még működött a lift, csak épp világítás nem volt benne, lefelé meg se moccant, de nem is baj, ezek után már nem volt benne bizalmam, s nem szerepelt a terveim közt az, hogy beragadjak egy görög liftbe.

A vonat kívülről leharcoltnak tűnt, de belülről már igényesebb volt. Termes kocsik vannak, az ülések olyasmik, mint otthon az IC-n, s természetesen a takarítónő most is fel s alá mászkált és gyűjtötte a szemetet. Ahova először leültünk, anyával egyből elkezdett társalkodni egy görög pacák, lazán felsorolta, hogy „magyar, Budapest, csabai kolbász”. Aztán megüresedett kicsit előrébb két egymás melletti hely, inkább átültünk oda, mert anyut kezdte zavarni az ürge. :)

Bő egyórás út után (asszem 80km) megérkeztünk Szalonikibe.

Kíváncsian léptük ki az állomás épületéből, vajon megy-e már a metró, amit tavaly még építettek? Megnyugodtunk, hogy csodák errefelé sem történnek, az állomás környéke még mindig eléggé fel volt túrva, viszont a város főútja, ami tavaly még szinte végig le volt zárva a feléig, most már újra birtokba vették az autók, buszok a 2x2 ( vagy 3?) sávot.

Séta közben betértünk majdnem minden ruhaüzletbe, anyu mindenhol vett valamit, szoknyát, sortot, táskát, kardigánt. Én, tőlem igen szokatlan módon beértem egy fekete vászonkabátkával, amit igazából csak azért vettem meg, mert reggel egy halásznadrágban és egy kivágott felsőben indultam el azzal a felkiáltással, hogy nem cipelek pulcsit, majd ha fázom, veszek valamit. A kabát vásárlásakor épp csöpögött az eső, be volt borulva. Végül felvennem mégsem kellett, de meglesz azért a helye a ruhatáramban. :)

Konkrét, előre tervezett útvonalunk ma nem volt, mint tavaly (akkor megvolt, hogy miket keressünk fel feltétlenül), igazából igyekeztem nagyjából a tavalyi irányt, de más utcákon elkövetni, hogy megismerjük még egy kicsit a várost, a hangulatát, az embereket. Délidő tájt már arra is figyeltünk, hogy nem akad-e az utunkba egy gyros-os, ahol megebédelhetnénk, de vagy nagyon tehetséges voltam, vagy eltűntek a gyros-osok az egész városból, mert egyetlenegyet sem találtunk. Pedig még a levegőbe is szimatoltam időnként, se semmi nyomra nem akadtam.

Bezzeg kávézó volt lépten-nyomon, s a szieszta idején ezek mind teltházasak, fiatalok százai, ezrei ülnek a kávézókban és a teraszaikon és isszák a frappét, nevetgélnek, harsányan dumálnak, nevetgélnek. Asszem bírnám ezt az életmódot. Az üzletek ekkor már be voltak zárva (du. 5-kor nyitnak ki újra), így csak sétálgattunk, végül egy melegszendvicsesnél (First) a kirakatban megpillantottunk fenségesen kinéző, sajttal nem fukarkodó melegszendvicsek sorát. Kiválasztottunk egyet-egyet, s leültünk falatozni a szendvicseket, mesésen friss, puha és meleg volt, nem is bántuk már, hogy nem találtunk gyros-ost. Közben bámészkodtunk, mellettünk épp Galerius palotájának romjai terültek el. Nagyon tetszett, hangulatos látvány volt a sok magas ház közötti szabad tér.

Kis pihenő után tovább ballagtunk, ekkor már olyan kávézót kerestünk, ahol a mellékhelyiséget is igénybe tudjuk majd venni. Találtunk egy nagyon szimpatikus sarki kávézó-cukrászda féleséget, kértem egy frappét. Kérdezte a csaj, mennyi cukorral kérem, próbáltam elmagyarázni, hogy 1 édesítőt kérek hozzá. Először úgy tűnt, megértette, de aztán ahogy leültem kint a jeges kávémmal, már bántam, hogy nem kértem mégis cukrot, mert rettenetesen keserű volt. Viszont szép kis tálcára szervírozták, ásványvízzel (benne jég) és egy szelet sütivel (grátisz). A süti nem tudom, milyen sütemény lehetett, csokival volt a teteje beborítva, tömény tésztája volt és eszméletlen édes volt, főleg a kávé után/mellett. Egy harapás után át is passzoltam anyunak, neki nagyon ízlett. A kávé után azért helyre akartam billenteni a dolgot egy kis fagyival. Visszamentem a pulthoz és kértem egy ferrero-t és egy feketeerdő fagyit papírpohárkába (utálom a tölcsért, s itt simán lehet választani a pohárkát is, otthon bezzeg...). Azt hittem, két gombócot kapok, s csak néztem, amikor a fagyis kanálra csak halmozta, halmozta a fagyit (úgy, mint én otthon, amikor jót akarok magamnak). Ezt mindkettővel eljátszotta, gondoltam is, hogy ejha, nem aprózzák el itt a gombóckodást – azt tudtam, hogy külföldön drágább a fagyi. Aztán amikor rádobta a márlegre a pohárkát, mindjárt lelohadtam és vártam, mennyibe is fog ez nekem kerülni. Kicsivel több, mint 3 eurót fagyiztam el, viszont simán kitartott az az adag azalatt, míg a wifi-s telómmal egy szabad hálózatot találván cseteltem a párommal. Amíg a telefonomat nyomkodtam, anya lelépett a szomszédos Hagia Sophiát körüljárni (épp zárva volt, bemenni nem tudott, mint tavaly).

Volt még másfél óránk a vonatunk indulásáig, így kényelmes tempóban sétáltunk visszafelé. Láttunk egy érdekes épületet, belső udvarában tis templommal, szerintem új építésű lehetett. A nevét sehonnan nem tudtuk kisilabizálni, valószínűleg nem turista célpont, azért nem volt kiírva semmi angolul.

Megint cifráztuk az útvonalat, bementünk egészen kis utcácskákba is. Megelőzött minket két srác, akiket csak azért jegyeztünk meg, mert az egyikük látványosan az arcomba bámult, míg elhaladtak mellettünk. Félórával később, amikor kerestünk egy padot (a lábaink ekkorra már kissé elfáradtak), az egyik park mellett arra figyeltünk fel, hogy egy rakás rendőr áll egy kőfalnál, a motorjaik a zebrán álltak sorban. A falnak fordulva két fickó, a kezeik a falon, a zsebeiket ürítették épp. Biztonságos távolságban leültünk, de így is rájuk láttunk, amint azok ügyködtek. A pihenés után mi megindultunk, s ekkor láttuk a közben megfordított srácokon, hogy ezek bizony azok a srácok, akik mellettünk is elmentek, engem bámulva... Gyorsan átnéztük a táskáinkat, de mindenünk megvolt. Vajon mit követhettek el?

A vonaton hazafelé anya rám hozta a frászt az első megállónál. Állította, hogy az állomás neve tökismeretlen és tuti nem is erre jöttünk. A szívbaj kitartott a következő megállóig, amikor is már be tudtuk azonosítani, hogy mégis jó vonaton ülünk.

Sokára értünk haza, de azért még elmentünk körbenézni a helyi boltokban (nyitva vannak ezek 11-ig, éjfélig ilyenkor). Ajándékokat ilyen helyről igen nehéz vinni, hiszen a legtöbb árucikk giccses, na meg kínai termék. Arról nem is beszélve, hogy ki is kell találni, hogy ki milyen apróságnak örülne.

Közben csütörtök lett, el kéne tennem magam holnapra, anya már rég alszik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.