Reggel még úgy volt, hogy talán Aix en Provence-ba megyünk Leonnal, csak mi ketten. Erről lebeszéltük magunkat, egyrészt attól tartottunk, hogy eltévednénk, másrészt nem tudtuk, hogy akkor most rendben vannak-e a kocsi papírjai – mi nehezen magyaráznánk ki magunkat egy rendőri ellenőrzésnél, már csak a nyelvi korlátok miatt is. Inkább arra gondoltunk, felfedezzük magunknak gyalogosan Kornélék faluját, a környékét, sétálgatunk, aztán majd beülünk egy aranyos kis vidéki vendéglőbe. Úgysem akartunk egész napra oda lenni, délután pakolhatunk, hogy ne holnap hajnalban kelljen.

Na, végül egyik tervből sem lett semmi. Kornél azzal jött át értünk, hogy éjjel megérkezett az öccse, aki évente párszor Németországba megy munkaügyben és ilyenkor tesz némi kitérőt, hogy meglátogassa a bátyját meg a gyerkőcöket. Viktor szeretett volna tengert is látni, ha már erre járt, így azt találták ki, hogy ha nekünk is van hozzá kedvünk, akkor két kocsival elmegyünk erre-arra és megnézzük a tengert. Istres-ig én mentem Viktorral, Leon meg Kornélékkal, hogy tudjak kicsit beszélgetni Viktorral is, ha már itt futottunk össze, otthon ez ritkán jön össze. :) Nagy kerülőt tettünk meg, mert Kornél folyton változtatott az úticélon, minden elágazásnál mást talált ki.

Ahogy Istres-be értünk, bekanyarodtunk egy mekibe, gondolom a gyerekek megint megszavazták. Sajnos itt elég sok időt eltötymörögtünk, mert a gyerekeket nem lehetett kiimádkozni a játszóház csúszdáiból. Próbáltam őket kicsalni fagyival (vettem mindenkinek), amit szezonálisan fügeöntettel adtak, meg még valami ropogós akármit szórtak rá, de nekik nem annyira ízlett, így hármat kellett megennem. Kettő még jólesett volna, a harmadik majdnem kifogott rajtam, pedig imádom a fagyit.

Mikor végre elindultunk (innentől Leon vezette Viktor autóját, Viktor ült át Kornélékhoz), megpróbáltunk lemenni a partra, de csak valami nagyon magas part tetejénél álltunk meg, másrészt hangot adtam annak a véleményemnek, hogy ez itt nem a tenger, hanem egy tó, vagy belső tenger, nem tudom, de tutira nem a tenger.

Viktor elővette a GPS-ét, aztán elnavigálódtunk a legközelebbi tengerparthoz. A GPS segítsége ellenére időnként kénytelenek voltunk tripla sávokat váltani, meg plusz köröket tenni a körforgalmakban, de azért tudtuk követni őket. A parkolóban is sikerült szemben haladni a forgalomban, de ekkorra már csak röhögtünk.

Fos sur Mer kötöttünk ki, nem túl romantikus hely, egy bazi nagy vitorlás kikötője van, ki lehet menni a móló végéig, onnan látszanak az olajfinomítók messzebb a parton. A tengeren akkora tankerhajók álltak, hogy még messziről is óriásinak tűntek.

A kikötő mellett volt egy kisebb homokos parti rész is, itt gyűjtöttünk kagylókat is, tök jó nagyokat találtam, pont olyanokat, amilyeneket szeretek.

A part menti kávézóban ültünk le, itt sikerült romba döntenünk egy újabb asztalt a szokásos módon. Utána még kellett gyűjtenem újabb kagylókat, mert a kiscsajok orvul lenyúlták az addig összeszedett példányaimat.

Viktor (meg mi is) szeretett volna szebb partszakaszt is látni, újra autókba pattantunk és elnavigálódtunk Carry-be, ahol tényleg nagyon helyes öblöket láttunk, az egyiknél leparkoltunk és tettünk egy nagy sétát a parton.

Meg akartuk nézni, ahogy a nap lebukik a tengerbe, de elkéstünk vele. Nagyon szép volt a színes, de egyre sötétedő ég és a tenger.

Közben teljesen besötétedett, a gyerekek is kezdtek nyűgösek lenni, ezért elindultunk haza. Kb. egy óra volt az út.

Kitaláltuk Leonnal, hogy szeretnénk beülni egy vendéglőbe vacsorázni Reparade-ban, hívtuk Kornélékat is, de ők azt mondták, hogy legyünk csak kettesben nyugodtan, a gyerekeket úgyis haza kell vinni lefektetni. Így kiraktak minket egy helyi kisvendéglőnél, ahol a pincér srác nem nagyon tudott angolul, de azért sikerült egy palack provance-i fehérbort rendelnünk, majd az étlapot átnézve kizártuk a halakat, a pizzát, meg a tésztaételeket, s ráböktünk kétféle húsételre, amiről már nem tudtam megmondani, hogy mit jelent. Úgy voltunk vele, hogy csak sikerült valami ehetőt kiválasztanunk. A rendelés leadása után visszajött a pincér, hogy mit kérünk köretnek. Rizs nem volt, Leon tésztát, én krumplit kértem. Ennél hülyébb párosításokat nem is választhattunk volna, ugyanis én tatárbifszteket kaptam sült krumplival (!) , Leon pedig egy szelet marhahusit sonkával, sajttal borítva, ehhez jött a tészta köret, na ez se volt sokkal jobb párosítás, A tatárbifsztekre bökve láttam én, hogy valami „tartare” cuccról van szó, de én azt hittem, valamiféle majonézes mártással készítik majd el, nem tudtam, hogy a tartare az itt a tatár :)

Vacsoránk felénél tányért cseréltünk, közben iszogattuk a finom bort, végül borravalóval együtt fizettünk egy ötvenest. Egy kicsit be voltunk csípve mindketten, így tettünk egy sétát még a faluban, mentünk egy nagyobb kört, csak utána mentünk be Kornélékhoz. Itt még pezsgőztünk is, Kornélnak tegnap volt a szülinapja, ennek örömére koccintottunk. Viktor lemásolta a fényképezőm memóriakártyájáról a képeket, hogy majd otthon a nagyszülők is láthassák (elég sok képet készítettem a gyerekekről, amikor épp hagyták).

Mire Kornél hazavitt minket, már nagyon későre járt, hulla fáradtak voltunk, de nem hagyhattuk reggelre a pakolást. Bepakoltunk mindent a bőröndbe, kivéve a másnapra kikészített dolgainkat, zuhanyoztunk és gyorsan ágyba bújtunk. Holnap negyed ötkor kelünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.