Egyiptom, Kairóból Budapestre - ötödik nap (jún. 21. vasárnap)
2009.06.25. 22:00
Nehéz nap volt a mai. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam magamhoz térni reggel, amikor Kriszti keltegetett. Állítása szerint már 10 perce próbált bökdösni és szólongatni, de én csak akkor kezdtem el mocorogni, amikor letekerte a boltív függönyét, s világosabb lett a szobánkban (ő csak töksötétben tud aludni, de most éjjel még úgy se nagyon tudott). Kitámolyogtam a fürdőbe és életet leheltem magamba némi víz segítségével. Összeraktam az ágyat, készítettem még pár fotót a fürdőről és a szobáról, majd kipakoltam mindent az ágyra, hogy aztán be tudjak pakolni szépen mindent a bőröndbe. A törékenyebb cuccokat próbáltam törülközőbe, puha ruhákba tekerni, a fából készült macska esetében a fülei és a farka sérülékeny, gyenge pontjai, s hát köztudott, hogy a reptéri bőröndrakodók nem éppen finoman bánnak a csomagokkal. Amint készen voltunk a csomagjainkkal, elsétáltunk reggelizni. Nagyon bátor (vagy inkább vakmerő) módon paradicsomot is ettem, mondván, már amúgy is szedem két napja az Antinalt, eddig különösebb gyomor-gondot nem kaptam a kajájuktól, mégiscsak egy nívós szálloda ez.
Reggeli után visszamentünk és még visszatekertük a fóliát a bőröndökre úgy, ahogyan még odafelé géppel befóliázták. Nyilván nem lett olyan tökéletes a végeredmény így kézzel tekerve, de a semminél több volt és megnehezítette a beleturkálást. Kriszti aggódott, hogy nem lesz-e ciki, hogy látszik, hogy mi tekertük vissza meg hogy spúrok vagyunk, de szerintem nem baj az, ha egy magyar leleményes tud lenni (amúgy az ötlet anyámtól származott).
Kivontattuk a jó nehézre hízott bőröndöket a hallba (Krisztiében plusz 5-6 kiló homokkal, amit rendelésre gyűjtött be az alexandriai partról és a szakkarai sivatagból), aztán még ott is fotóztam párat, hogy mindenről legyen emlékünk.
10-kor pontban megjelent sofőrünk, Khaled, bepakolt minket a kisbuszba és el is indultunk. Nem értettük, hogy a kísérőnk (aki első nap értünk jött a reptérre, a nevére sajnos nem emlékszem) hol maradt, de aztán őt is felszedtük a belvárosban, a Citadellától nem messze. Nem volt olyan durva a forgalom, elég jól haladtunk a reptér felé.
A reptéren kísérőnk még segített becsekkolni, aztán elbúcsúzott és utunkra bocsátott minket. A duty free shopban beszereztem pár karton cigit, amit anyám barátnője rendelt (még volt 20 euróm tartalékban). Különféle átvilágításokon mentünk keresztül, a kézitáskámat ki is nyittatták a parfümöm és a fotómasinám miatt. A váróban kiderült, hogy reptéri busszal visznek a repülőhöz, s nem azzal a hernyó-folyosóval csatlakozunk rá a gépre. 14:15-re volt írva a gépünk indulása, valamikor 14:05 körül jött csak a busz, addigra én már kezdtem igen ideges lenni, másrészt kezdtem kicsit vacakul is érezni magam. Még nem határozottan, de már bujkált bennem valami. A transzerbuszon szemben állt velünk egy reptéri technikus-mérnök féle figura, a névjegytáblája szerint Mohamed Ahmed Arafat névre hallgatott, egy kicsit rötyögtünk is a nevén, persze nem feltűnően (reméljük).
A repülőn aztán még sokat láttuk ezt a figurát más barkácsmesterek társaságában, ugyanis miután felültünk a gépre, 50 percen keresztül a barkács-szakkör fel s alá masírozott a gépen gondterhelt arccal és a gép végében nagyon szereltek valamit. Időnként zseblámpával, meg csavarhúzóval szerelkeztek fel, a légiutas-kísérők pedig folyamatosan egymással bimbamozva kommunikáltak a fedélzeti telefonon. Amikor már eltelt félóra, s kezdtek az utasok igen idegesek lenni, végre bemondták, hogy az étellift romlott el és azt próbálják megszerelni (reméltük, hogy tényleg az volt a gond). Én ekkor már egyre határozottabban kezdtem magam rosszul érezni, de ráfogtam, hogy biztos parázok a repüléstől (eddig sosem féltem, de hát ezt is el kell kezdeni egyszer, öregszem).
Ráadásul a légkondi szerintem túl hideg volt, és valami kegyetlenül fáztam és dideregtem. Kriszti szerint ekkor már biztos volt lázam, mert amúgy nem volt annyira hideg, mint ahogy én éreztem, de nem is tudom, rajtam kívül még mások is kértek takarókat az úton. Az ételt épphogy csak megpiszkáltam, inkább próbáltam aludni kicsit, hátha úgy gyorsabban telik az idő. Az út pedig nagyon hosszúnak tűnt így... Amikor már attól tartottam, hogy felül visszaköszön a kaja, bevettem megint egy Antinalt, attól egy kicsit jobban lettem. Végül 16 óra helyett 16:30-kor landoltunk (hogy hozták be az 50 perces késést 30-ra, azt nem vágom most se). A bőröndökhöz viszonylag hamar hozzájutottunk, onnan meg már csak 1 perc kellett, hogy kiszambázzunk a zöld folyosón. Úgy volt, hogy Krisztit mi visszük haza, de végül érte jött az egész família, így elbúcsúztunk tőle. Kint hideg, borús idő fogadott (de nem volt annyira hideg, mint a repülőn), szokatlan volt annyi napsütés után.
Utózönge
Mire hazaértünk, egyből megindult a világvége, nem részletezném, de nem volt leányálom. Rendesen levert a víz és remegtem össze-vissza. Ez hétfő reggel folytatódott, lázam is volt, ezért úgy döntöttem, nem megyek be dolgozni. Enni nem nagyon bírtam, szunyókáltam egész nap (már amikor nem a wc-re rohangáltam). Délután voltam a dokinál, egyből kérdezte, hogy „Miért nem szedett Antinalt?” Mondtam, hogy szedtem én, de mégis benyaltam. Kiírt antibiotikumot és táppénzre vett. Szerdára jöttem nagyjából rendbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SzilKa 2009.06.29. 16:52:28
black-lotus 2009.06.29. 18:42:31
SzilKa 2009.06.29. 19:23:41
black-lotus 2009.06.29. 20:22:35
Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2009.06.29. 20:29:19
Két kedves hölgy ismerősöm történetesen repülőmérnökök és Ferihegyen dolgoznak. Az egyikük adta a vezető mérnök szolgálatot, amikor az eset történt. Nekik kb az a dolguk, ha valami elromlik valamelyik masinán, akkor leművezessék a cserét/javítást a bonyolultabb dolgoknál.
Szóval leszállt az Egyptair 123-akárhányas járata és a vezető mérnököt kprték, mert valami kütyü megadta magát és nem akartak javítás nélkül a levegőbe emelkedni biztos ami sicher alapon. Az ismerős csajsz el is battyogott a géphez, mire az egyiptomi kapitány közölte, hogy ő a vezető mérnökkel szeretne beszélni. A csajszi mondta, hogy ő az. Egy nő??? -kérdezte a kapitány. De hát a vezető mérnök nem lehet nő!! -folytatta. A csajszi erre sarkon fordult és odavakkantotta a kapitánynak, hogy telefonáljanak be az irodába amikor már úgy gondolják, hogy lehet nő is a vezető mérnök... A gép 10 órát várt, majd megjött a telefon. Elég lassan tanultak.
SzilKa 2009.06.29. 20:31:37
Utolsó kommentek